Tisztelt Megemlékezők!
Amikor évről-évre közeledik március 16. és készülődünk erre a napra, mindig összerándul a gyomrom. Köszöntőt, beszédet fogalmazni egy olyan eseményről, ami a fizikai és lelki megsemmisülést jelentett embernek, településnek az borzalmas feladat. Azt gondolom ezt mindenki így érzi akinek része volt már benne.
Ilyenkor meg áll az idő! Nincs ihlet, pedig annyiszor átolvastam, meghallgattam, megnéztem azokat az írásokat, filmeket, hanganyagokat, melyek tudomásom szerint a leghitelesebbek.
Aztán rá kell jönnöm arra, hogy nem tudok újat mondani, mert nem lehet más, nem lehet szép ennek a történetnek a vége.
Sokan úgy vélik, hogy a megsemmisülés mindig teret ad az új élet lehetőségének. Itt az egykori Kápolnapuszta temetőjében rádöbbenünk arra, hogy mennyire nem így van.
Lassan itt hagynak minket azok akik még tovább tudták adni gyermekkorukban hallott vagy megélt élményeiket. Mert a történészek kutatásai és a levéltári adatok mellett a túlélők elbeszélései adhatnak teljes képet az itt történtekről. A mi feladatunk hogy ne engedjük elfeledni azt, amiről évtizedeken keresztül tilos volt beszélni!
Háború volt igen, kegyetlen háború! Itt azon a napon történt meg az, aminek soha nem szabadna megtörténni: az ember elfelejtett embernek lenni.
Tihanyi Tamás: „A végzet völgyében” című írásából szeretnék idézni Önöknek, mely a Fejér Megyei Hírlapban jelent meg.
Molnár Józsefné emlékezéséből néhány részlet:
Iszonyú kemény harc alakult ki, repkedtek a lövedékek és a gránátok, mint a záporeső, égtek a házak mindenfelé, az oroszok pedig csak jöttek és lőtték a magyarokat. annyi volt a halott, hogy lépni sem lehetett tőlük.
És akkor megtörtént a tragédia. Két magyar katona az egyenruhájára civil ruhát húzott és úgy lőtték az oroszokat. Amikor azok ezt meglátták, elkezdték kivégezni a civil férfiakat. Egész Kápolnapusztáról csak négy vagy öt férfi maradt életben. Közöttük volt a nagyapám, a nagybácsikám…
Apám úgy élte túl a vérengzést, hogy egy másik orosz egység ért el a házunkig. Mi öten voltunk testvérek és sivalkodva körbefogtuk apánkat hogy ne lőjék agyon.
A fiatal nők igyekeztek menekülni, mert sokat megerőszakoltak. Megverték, aki nem engedelmeskedett.
A háború után a túlélő Kápolnapusztaiak Pusztavámra vagy Gántra költöztek, volt, aki Németországba került….
…1955-re már csak három család maradt ott…
…Aztán ők is bejöttek a faluba. kihalt az egész település.
Hogy visszajárunk-e? Furcsa módon, akik Németországba kerültek, gyakran elmennek az egykori település helyére.
De mi megmaradtak, akik itt élünk a közelben, és végig szenvedtük a háborút és a kivégzéseket, nem kívánkozunk oda többet.
Eddig az idézet.
A túlélők valószínűleg az őket ért trauma miatt nem egyformán emlékeztek vissza erre a szörnyű napra és az előzményeire, de ez természetes. Mi nem tehetünk mást, mint felkutatni és megőrizni ezeket az emlékeket.
Ma már nem a felelősök keresése a fontos, hanem az áldozatok emlékének ápolása őrzése. Nem merülhet feledésbe az aprócska sváb falu tragédiája.
Köszönöm, hogy ilyen sokan ugyan így gondolják és minden évben itt vannak velünk!
Isten áldja Önöket!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Krausz János polgármester
